Sadir
,,...Louise vérének illata ingerelte az orromat, őrült vágy gerjedt bennem. Sürgősen elnyomtam - hisz már rég megtanultam, hogyan kell..."
,,... Will fölém hajolt, szőkésbarna haja arcába hullott. Barna szemében aggodalom pislákolt, ahogy azt suttogta: - Minden rendben? - Ajkai igézően mozogtak, miközben beszélt, s bennem szégyen gyulladt, mert képtelen voltam nem tudomást venni a vére iránti égő vágyamról."
,,...A tanteremben jelenlévő három tucat ember vérének illata elbódított, a tanárnő hangja távolról érkezett a fülembe, s másodpercekbe telt, mire felfogtam, mit mond."
A fiú, akit Louise be akart mutatni nekem, rég nem volt már számomra idegen. A nevét nem tudtam, de Albireo egy fattya nagyon rászállt, ezért gyakorlatilag egész nap őt figyeltem - ami meglehetősen kényelmetlen volt. A zuhany, öltözködés, egyebek idejére természetesen magára hagytam - illetve nem figyeltem oda, de a közelben maradtam. Jobban megismertem őt, mint bárkit, beleértve Louise-t és Albireo-t is.
Louise-t kisbaba kora óta szemmel tartottam, mert feltűnt vérének édes aromája, s aggódtam, hogy nem én vagyok az egyetlen vámpír a közelben. A lányt azonban eddig senki sem próbálta megtámadni, de ebben nekem is szerepem lehetett. Amióta a fiút "szárnyaim alá vettem", őt is messze elkerülték a fattyak - hiába, tudják ki vagyok, s hogy nekik hol a helyük.
Albireo, a vámpírdémonok királynője az én édesanyám volt. A démonlátók elől titkoltam kilétemet, épp ezért Zeb helyett - ahogy valójában hívtak - a Samet használtam. Mindenesetre óvakodtam attól, hogy több emberrel legyek egy szobában huzamosabb ideig.
Visszatérve a fiúra, Louise már régesrég megmutatta nekem. Tavaly rávett, hogy leselkedjek vele a srác után, de bemutatni nem akart neki. Élénken emlékszem rá, milyen volt... első alkalommal.
Louise egy régi gyárépület felé vezet; kissé görnyedten oson, nehogy észrevegyenek bennünket. Én azonban kihúzom magam, nem tartva a lebukástól - tudom, hogy a társaság mással van elfoglalva, s nem számítanak "elszánt kukkolók"-ra. Elölről kerüljük meg az épületet. Ezt én javaslom, mert tudom, hogy a fiúk hátul szoktak bandázni. Erről Louise-nak is lehet sejtése, ugyanis hamar belemegy a tervbe.
Érzem, hogy sokan vannak, ezért nem lélegzem, nehogy teljesen elbóduljak az illatok rohamától. Louise görnyedve kiles, majd int: tiszta a levegő. Én is kilesek fölötte, de nem látok semmi különöset, mindössze pár vagánykodó srácot, akik egymásnak adogatják az apró cigiszálat. Visszahúzódom, s ugyanabban a pillanatban Louise is, így teljes súlyával a lábamra nehezedik. A hirtelen fájdalomtól felszisszenek - így jut be a tüdőmbe a levegő, s vele a fiú illata.
Louise megbánóan mutogat, de közben igyekszik minél kevesebb zajt csapni. Én pedig nagyokat sóhajtok, újra és újra, mert képtelen vagyok betelni ezzel az észveszejtően édes aromával.
Ugyanezen gyár felé tartottunk, amit rémisztővé tettek az előttünk lenyugvó nap utolsó sugarai. Louise szörnyen izgatottan fecsegett: imádni fogom a srácot, amolyan kis jó fiú, szerinte totál tökéletes, kár, hogy semmi se jött össze közöttük. Jobb híján bólogattam.
Az árnyékok között hirtelen megmozdult valami; én előre láttam a mozdulatot, de Louise kővé dermedt. Úgy tettem, mint aki szintén megijed - noha Louise tudta a titkot, a fiúra nem bíztam volna még rá az életemet. Akkoriban minden tele volt vámpírvadászokkal, akár kisiskolások is lehettek azok, de sokan művelték komolyan a dolgot - komolyan és számomra veszélyesen.
Felemelt kezekkel és nevetve lépett ki a sötétségből.
- Nyugi, csak én vagyok az! - kiáltotta, s Louise kiengedte a levegőt. - Beijedtél, Louise?
- Fene tudja, mikor találkozik az ember vámpírvadásszal! - kiabált vissza a lány. - Szinte rosszabbak, mint maguk a bestiák. Vagy szó nélkül megölnek, vagy megkínoznak, hogy dobjam fel az egyik nem létező vámpírhaveromat.
Rám sem nézett, miközben ezt mondta.
- Igaz, Sam? - fordult végre felém.
- Az biztos - feleltem somolyogva. A fiú ideért hozzánk.
- Na, kit akarsz bemutatni, kicsi lány?
- Őt - intett felém Louise. - A barátnőm, Sam. Sam, ő Will. Már meséltem róla neked.
- Ja, igen. Te vagy az a srác, aki Louise előtt ül, és mindig hármas a matek dogája? - mosolyodtam el kedvesen.
- Louise, miket beszélsz te rólam?! - nevetett. Will. - Egyébként én vagyok, de a csaj egész nyugodtan mondhatta volna azt is, hogy a törim mindig csillagos ötös!
- Nekem édes mindegy! - kacagtam. Ők is velem nevettek.
Végül sóhajtottam egyet - erre az órára utoljára magamba szívtam Will vérének édes illatát -, aztán kijelentettem:
- Ideje menni. Jössz, Louise? - néztem rá jelentőségteljesen.
- Ó, persze! - felkapta a táskáját, majd Willre pillantott.
- Hé, ne kísérjelek titeket haza? - kérdezte ő gyorsan. Louise-zal egymásra néztünk. Miért, ne?, súgta a tekintete. Tudod, feleltem, mert nekem nincs állandó lakhelyem. - Majd elvezeted egy házhoz, amit ismersz, ő meg onnan hazamegy. Te pedig követheted őt.
Sóhajtottam egyet. - Ha gondolod, persze - válaszoltam Willnek mosolyogva.
- Akkor mehetünk - vigyorgott. - Ki lakik közelebb?
- Louise.
Louise-t a kastélyszerű házuknál raktuk le, azután elindultunk Nina Casey otthona felé. Tudtam, hogy Will nem ismeri Ninát, s ennek most örültem. Már sötét volt, és egy kicsit hideg is, de a fiú ideadta a dzsekijét, így nem fáztam. Zsebre dugta a kezét, majd felnézett az égre. A csillagok fényesen ragyogtak.
- Honnan ismered Szószátyár Louise-t? - érdeklődött kuncogva.
- Ömm, hosszú sztori - bújtam ki a válasz alól. - És te? Ja, persze, a suliból.
- Aha. Egyébként te hova jársz?
- Én... öm, otthon tanulok.
- Igen? De jó neked!
- Nem, nem igazán - nevettem. - Hiszed vagy sem, hiányzik, hogy egy közösség tagja legyek. Ó, Lilith, de régóta is hiányzik.
- Ne beszélj így - kérte halkan. - A vámpírok mondanak ilyeneket.
- Oh - sütöttem le a szememet. - Bocsánat.
- A vámpírok mondják "Te jó ég" vagy "Istenem" helyett, hogy "Ó, Lilith".
- Nem, én csak... - vágtam közbe. - Csak... Ó, Istenem, nem vagyok vámpír! Nyelvbotlás volt, mert anyám folyton azt hajtja, hogy ilyeneket ne mondjak, és már totál a számba rágta a lilithezést. - Ez tulajdonképpen igaz is volt: akárhányszor találkoztunk, elválás előtt Albireo mindig a számba rágta, hogy ne csináljak olyan dolgokat, amikből egyszerűen rá lehet jönni valódi kilétemre. Nagyon aggódott értem.
- Világos.
Végre megérkeztünk Nináék háza elé, s szembe fordultam Willel.
- Hát, itt is volnánk - mosolyogtam.
- Akkor jó éjt - vigyorgott, s tovább indult.
- Jó éjt!
Utánanéztem egy kicsit, aztán felpattantam egy háztetőre, s felzárkóztam mögé. Úgy két utcát sétáltunk, aztán bement a kétszintes házba, ahol az apjával, anyjával, a húgával és a nagymamájával éltek. A szomszéd tetőről le kellett ugranom, mivel Willék tetője túl magasan volt, ahhoz, hogy felugorhassak rá. Kénytelen voltam a csatornán felmászni, s megvárni, míg a fiú fölér a szobájába.
Miután Will bevonult a fürdőszobába, bemásztam az ablakon. A padlásszoba nem sokat változott: a falak narancssárgák, a szekrények diószínűek, a padló ruhákkal és könyvekkel volt borítva. Az ágy melletti kisszekrényen viszont új könyv feküdt: tegnap még egy Leslie L. Lawrence könyv hevert ott, de ma már a Vámpírok című kötet volt. Igaz, sejtettem, hogy az éjjel kiolvassa a Vérfarkas éjszakája 2-t, de hogy épp ezt a könyvet választja következőnek... Nem gondoltam volna.
(Kis ismertető: a Vámpírok című könyv bemutatja a vámpírok fajának főbb jellemzőit, hogyan ismerjük fel az egyedeket, mi a védekezés módja, illetve hogyan lehet megölni őket. A vámpírvadászok mind ismerik a tartalmát, de hobbiolvasmánynak nem igazán megfelelő.)
Kissé elmerültem a gondolataimban, s mire visszatértem, már hallottam Will lépteit a folyosón. Gyorsan kisurrantam az ablakon - épp az utolsó pillanatban. A pizsamás Will az ágyára feküdt, kezébe vette a Vámpírokat, fél órával később pedig a kötetre dőlve szuszogott.
Az éjszakai ég gyönyörű csillagos volt; megkerestem az Albireót. Legalább ennyiben mindig velem volt az édesanyám.
A lámpák nem égtek, mindenki aludt, csak nekem nem jött össze. Valamiért mindig aggódtam, hogy Willnek baja esik, hiába tudtam, hogy ezt az illatot csak én érzékelem ilyen intenzíven. Minden olyan végtelennek tűnt. Szerettem volna feladni valami fontosat, de nem tudtam, mit is pontosan. Willt nem szabad, és Louise-t sem, ezt tudtam.
Azt kívántam, bár vége lenne - nem is tudtam, minek.
Amikor berontottam, ezt láttam: Deneb a falnak szegezi Willt, a zokogó Louise-t sarokba szorítja egy alsóbb rendű vámpír, s mindezt sajnálkozva nézi - Nina Casey. Ninát a falhoz vágtam, mire a plafonról nem kis mennyiségű törmelék hullott a fejünkre.
Louise vámpírjának egy mozdulattal kitekertem a nyakát, azután pedig Denebhez fordultam. A saját nővérem.
Deneb már észlelte, mi is a helyzet, így a fiút ledobta a földre, s a nyakához hajolt. Letéptem a vámpírnőt Willről, aki azonnal felült, s a nyakához kapott. Denebet nekivágtam az egyik tartóoszlopnak, így az vészesen megingott. Nővérem azonban nem maradt a földön, hanem rögvest nekem ugrott. Hajamnál fogva ragadott meg, és lökött ki az ablakon, de megkapaszkodtam az ereszcsatornában, s ugyanazzal a lendülettel visszaugrottam az emeletre. Deneb morogva közeledett felém, mire angyalian rámosolyogtam.
- Ne vigyorogj nekem, Sadir - morogta -, miközben megöllek.
- Ugyan, Deneb - feleltem. - Erősebb vagyok nálad. Nem ölhetsz meg, mert mire mozdulnál, a fejed már nincs a nyakadon. De ha te vagy az erősebb, akkor sem győzhetsz, mert előbb ölöm meg önmagam a lehető legnagyobb kínokkal, mint hogy hagynám a fiút meghalni.
- Segíthetek megkínozni önmagad - mosolyodott el pengevékony ajkakkal. - Nagyon szívesen segítek.
Deneb elindult felém, lassan, kezei ökölbe szorultak. Komoly arckifejezést öltöttem, védekező állást vettem fel, s igyekeztem átismételni mindazt, amit a harcról tanultam. Nyugodt voltam, és hogy ezt a nyugalmat megőrizhessem, Adele Someone Like You című számát dúdoltam.
Will ölébe vette a fejemet, a könnyei az arcomra hullottak. De én boldog voltam.
Boldog.
Éltem. Megvédtem őt. És úgy halok meg, hogy biztonságban tudhatom.
A kezem az ujjaiba csúsztattam. Azt hittem, ez az utolsó mozdulatom. Lehunytam a szemem. Louise zokogása visszhangzott a fejemben. A szívemben eszelősen égett a vágy. Éreztem... hallottam... láttam... mindent, amit kellett.
Most már meghalhattam.
De nem haltam meg.
Elveszítettem az eszméletemet. Körülvett a sötétség, csönd, a semmi. De az egész annyira nem volt békés. Minden bántóan sötét és néma volt.
Mintha késekkel szurkálták volna a lelkemet.
És aztán... vér íze a számban. Olyan édes, olyan eszelős, olyan... ellenállhatatlan. Ha egész életemben ezt az ízt érezhettem volna, sosem lettem volna boldogtalan. Ez talán a mennyország... De a vámpírok nem kerülhetnek a mennybe. Vagy mégis? Talán mégsem haltam volna meg?
Rángás. Valami - vagy valaki - megrándult alattam. Alattam? De hisz...
Végre fölfogtam. Will elérte, hogy rácuppanjak a nyaki verőerére. Az pedig nyilván nem jutott eszébe, hogy ebbe bele is halhat.
Nem! Azt nem hagyhatom! Hiszen neki élnie kell, ha beledöglök, akkor is! De...
De...
Nincs de.
Elengedtem őt. Ziháltam, ő nem. Erős voltam.
Míg ő gyenge.
- Will? - motyogtam. Nem mozdult, nem felelt. - Will! - sikoltottam.
Louise mellém kúszott.
- Ugye... - suttogta, de megbicsaklott a hangja. - Ugye... él?
Nem tudtam felelni. Csak néztünk elborzadva.
- Nem kéne... megnézni a pulzusát? - kérdezte Louise remegő hangon, egy idő elteltével. Bólintottam.
Nem mozdultunk.
- De kéne - dörmögte rekedten... Will.
- Will! - sikoltottunk kórusban Louise-zal.
Will rekedten
Angyal a homályban
Another Night - Máshol
Félholtak
Naplemente
Homály
